|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Horváth Árpád 1996. október 27.Mit kezdjünk a hagyományokkal? - tették fel a kérdést a Romániai Magyar Pax Romana keresztény értelmiségi mozgalom idei tanulmányi hétvégéjén /Csíksomlyó, okt. 24-27/. Horváth Árpád svájci, luzerni filozófus a katolikus egyházban létező konzervatív és progresszív irányzatokról értekezett, Szegő Katalin, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára a hagyomány természetét vizsgálta, Tánczos Vilmos néprajzkutató a liturgia és a népi paraliturgia nem felhőtlen viszonyáról beszélt, Cs. Gyimesi Éva kolozsvári egyetemi tanár Babits Mihály nemzet- és kereszténység-felfogását értelmezte. A rendezvénynek az új Jakab Antal Tanulmányi Központ adott otthont. /Jakabffy Tamás: Újra együtt volt a Pax Romana. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./ Az összejövetel egyik résztvevője Békés Gellért bencés teológiatanár volt Pannonhalmáról, aki három évtizedig Rómában a Sant' Ansolmo Akadémia teológiatanára volt, továbbá alapító főszerkesztője a Rómában megjelenő Katolikus Szemle folyóiratnak. Békés Gellért elmondta, hogy a Pax Romana megteremti azt a fórumot, ahol nem csak katolikusok, de nem hívők is elmondhatják gondolataikat. Ez tehát egy nyílt fórum, egy állandó dialógus annak érdekében, hogy az ember tudatosan, Isten akarata szerint élhesse életét. - Most a hagyományokról volt szó. Nem szabad elvetni az értékeket - a hagyomány értékeit - a konzervativizmustól való ódzkodás jelszavával. Vigyázni kell arra is, hogy az egykori vallási gettósodás a diktatórikus rendszer megszűnte után ne folytatódjék. Nem szabad engedni a lassú elszigetelődésnek. Az értelmiség feladata, hogy megtalálja azt, ami maradandó. Az élet parancsa nemcsak hagyományok kritikátlan őrzése, hanem az értékek továbbfejlesztése. /Váradi Márta: Mit kezdjünk a hagyománnyal? Pax Romana tanulmányi hétvége Csíksomlyón. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 4./2012. december 1.Az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) nevében elégtételünket és örömünket fejezzük ki amiatt, hogy a „Temerini fiúk” közül ketten – elnöki kegyelem révén – kiszabadultak a börtönből. Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja.Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a múlt héten, Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a „Temerini fiúkat” elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek. Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy – minden politikai esetlegességen felülemelkedve – a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet. A történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően, ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét. Nagyvárad,. Tőkés László, Lomnici Zoltán európai parlamenti képviselő EMT-elnök N Y I L A T K O Z A T 2012. december 3.Temerini fiúk – Tőkés és Lomnici kéri a másik három elengedését is - A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből. "Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna. "Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét. Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek. A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is. (MTI) 2016. augusztus 13.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. RészletekA Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak. Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát. A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...) A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is. Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek. Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak. Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt. A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról. A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 27.Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották). A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották. 1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak. A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében. Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt. 1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt. Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie. A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával. Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett. 1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát. Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk. Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált. Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert. A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 10.Gyöngykoszorú-találkozó MezőbándonA hagyomány arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához! E mottó jegyében tizenhárom évi szünet után Mezőbándon újraéledt a Gyöngykoszorú-találkozó mozgalom. A helyi Csipkebogyó tánccsoport és a református egyházközség közös erővel leheltek életet a rendezvénybe, tizenkét néptánccsoportot hívtak meg, s tették a találkozót a népi kultúra ünnepévé, amelynek legfőbb hozadéka az ősi hagyaték éltetése, gyerekek, fiatalok közösséggé kovácsolása a Székely-Mezőségen. Csillagszemű gyermekekben gyönyörködünk A találkozó a csoportok felvonulásával kezdődött, majd a református templomban istentiszteletet tartottak, ahol köszöntések hangzottak el. Lukácsi Szilamér, az egyházközség lelkésze hangsúlyozta, öröm, hogy van folytatás, hogy többéves vágyuk teljesült, hiszen tovább vihetik Böjthe Zoltán és Judit munkáját. Mezőbándon ma több mint 50 gyerek kapcsolódott be a néptáncoktatásba, a Csipkebogyó három csoportjába, sok a fiatal, a lelkes szülő, akik fontosnak tartják a hagyomány éltetését. A csoportokat Szabó Éva vezeti fáradtságot nem ismerő buzgalommal. Körülötte egy olyan közösség állt össze, amely összetart, s aminek gyümölcsei ma már nyilvánvalóak. Azon túlmenően, hogy a nagyszámú közönség gyönyörűségére táncolnak, egymástól is tanulhatnak a fiatalok, főként a székely-mezőségi régió táncaiból. – Azért szerveztük a Gyöngykoszorú- találkozót, hogy felszínre hozzuk az igazgyöngyöket, támogassuk csillagszemű gyermekeinket, csodáljuk a mélyről fakadó rátermettségüket, s együtt örüljünk velük! Mutassuk meg Európának, hogy vannak gyökereink, amiből táplálkozzunk, van élő népi kultúránk, amit nem engedünk megtépázni. Addig vagyunk erősek ezeken a tájakon, amíg gyermekeink táncolnak, szól a szívből jövő népdal! – fogalmazott a lelkész a találkozó megnyitóján. Köszönet a szülőknek, az édesanyáknak Kilyén Ilka, Magyar Örökség díjas színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke főként a gyerekekhez szólt, hangsúlyozva, mennyire büszkék lehetnek arra, hogy megadatik nekik néptáncot tanulni. Olyan gazdag magyar néptánckincsünk, hogy egy emberélet nem lenne elég valamennyit elsajátítani. Ami a miénk, annak megőrzésére igyekezni kell, hogy az anyanyelv mellett a zenei anyanyelvünket, a mozgáskultúránkat is sajátjának érezze a felnövő nemzedék. Ennek a megtartása, továbbadása az ő feladatuk lesz – fogalmazott az EMKE elnöke, aki köszönetet mondott a szülőknek azért, hogy szép ruhába öltöztetik és elküldik a gyermeket táncolni, és hogy áldozatot hoznak e mozgalom éltetéséért, amelyet Szabó György Pál és Szabó Éva indított el Maros megyében. Erdély új nemzedékének zászlóvivői – A magyar népi kultúrában valami olyan hatalmas erő és minőség van, ami újjá tud születni – fogalmazott Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. – Biztos vagyok abban, hogy ti, fiatalok, akik gyönyörű népviseletet öltöttetek, akik megtanultátok a táncokat, a muzsikát, nem valami gyászmenetbe álltatok be, hanem ti vagytok Erdély új magyar nemzedékének a zászlóvivői. Minden táncotok, fellépésétek legyen az élet nagy öröme! – hangzott a biztatás. Dr. Vass Levente, az RMDSZ képviselőjelöltje a közösség erős érdekképviseletére hívta fel a figyelmet, akárcsak Böjthe Zoltán, a helyi RMDSZ elnöke, aki a decemberi választásokon való részételre is buzdította a jelenlevőket. A rendezvény résztvevőit a község elöljárói, Horváth Árpád alpolgármester és Radu Mircea polgármester is köszöntötték. Tánc, mulatság, jókedv A tánccsoportok a református közösségi otthon színpadán léptek fel. Bevezetőül Balázsi János, a falu kántora népdalokat énekelt. A színpadon a helyi Csipkebogyó csoportjait, a mezőmadarasi Árvalányhajt, a medgyesi Gyöngyvirág néptánccsoportot, a Csillagfény és a Szivárvány néptánccsoportot, a felfalusi Bíborkát, a szabédi Fürge Lábakat és a mezőbergenyei Kincsásót láthatta a közönség. Népdalt énekelt még Barabás Beatrix. A fellépések mögött álló rengeteg munkát oklevéllel jutalmazták a szervezők. Délután mindenki táncházba volt hivatalos, ahol jókedvvel, örömmel táncolhatott. A helyi közösség, az asszonyok nagyon kitettek magukért, az eseményre nagy adag töltött káposztát főztek. Hat nagy fazékban 1800 töltelék rotyogott, amihez 65 kg húst használtak fel. A táncosok, a vendégek jóízűen falatoztak belőle. Ezenkívül házi sütemény, kalács és egyéb finomságok is kerültek az asztalra, ami ismét a helyiek összefogását, a közért tenni akaró hajlandóságát bizonyítja. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
